Itt az utolsó fejezet. Általában ezek hosszúak szoktak lenni de én arra gondoltam, hogy olyankor mindig rossz várni, hogy vajon mi lesz a vége, ezért ez a fejezet NAGYON RÖVID lett.
Én akkor búcsúznék is tőletek!:)
Aki szeretne az megtalálhat itt: www.feketetunder.blogspot.com
Viszlát!<3:'(


-Tehát. Azt mondjátok, hogy pár óra alatt míg távol voltam "öribarik" lettetek annyira, hogy már meg is van a terv, hogy hogyan győzhetjük le Hellát? - kérdezte Josh elképedve.
-Ahan. Valahogy úgy. - erőltettem az arcomra egy mosolyt.
-Szuper. És megtudhatnám, hogy mi a terv?
-Naná. Szóval annyi lenne, hogy holnap teliholdkor itt kell lennie Hellának a városban. Amikor a Hold eléri a legmagasabb pontot....
-...akkor le kell szúrnom.- vágtam gyorsan Juliette szavába aki összeráncolt szemöldökkel, gyanakodva nézett rám.
-Ahan. Ennyi? - kérdezte Josh.
-Ennyi. - sóhajtottam.
-Remek! Akkor én most megyek és üzenek neki....Illetve megyek és kitalálom hogy üzenhetnék neki, majd csak azután üzenek neki. - azzal kiviharzott a szobából.
-Megőrültél? Miért nem akarod elmondani neki? - kérdezte felháborodva Juliette. Megrántottam a vállaimat, nyeltem egy nagyot, majd letöröltem az arcomról egy könnycseppet.
-Nem tudom. Illetve...azt tudom, hogy fájna neki és megakadályozná a tervet. Ezért...Nem akarom elmondani és kész.
*
-Átadtam az üzenetet. Jönni fog. - mondta Josh.
*
-Talán nem fog működni a terv Bonnie! - suttogta riadtan Juliette.
-Meg kell próbálnunk! - mondtam elszántan.
-De ugye tudod, hogy ez az egyetlen esély?
-Igen. Tudom.
*
-Szeretlek Josh. Mindig is szerettelek. Téged. Csak túl vak voltam, hogy észre vegyem!
-Én is szeretlek Bonnie. Ne félj. Ma este minden borzalomnak vége lesz.
-Igen. Reméljük.
*
A telihold fénye beragyogta a mezőt ahol szinte szikrázott a levegő. Hella alakja fekete volt, háttal állt a holdfénynek ezért arcát nem láttam.
-Miért nem jössz közelebb? Tán félsz? - kérdezte nyugodt hangon Hellaranira.
-Fél a hóhér. - válaszoltam majd közelebb léptem.
- Az lehetetlen. Ugyanis a hóhér én vagyok. - nevetett fel. Síri humor. Klassz. - És a többiek? Hagyták, hogy egyedül jöjj ide?
-Ők is itt vannak ne félj.
-Remek. Akkor ők is végig nézhetik, hogy öllek meg. - mosolygott.
-Van egy kis probléma Hella. - motyogtam és a hátam mögül előhúztam egy ezüst tőrt. - Ma meghalok. De te is jössz velem! - azzal a hasamba szúrtam a tőrt.
Egyszerre két sikoly szőtte át az éjszaka csendjét. Az enyém, és az övé.
-NEM! - kiáltott Josh és mellém futott. A fájdalom iszonyatos volt, de maradt annyi lélekjelenlétem, hogy felpillantsak. Juliette épp Hellát fogta le aki ugyanúgy feküdt a fűben mint én, és ugyanúgy vérzett.
-Mit tettél Bonnie? Mit?!
-Megmentelek....titeket. - suttogtam. - Ha...ha én meghalok...ő is...-Josh megharapta a csuklóját majd a számhoz emelte. - Ne! Ha..ha visszajövök vámpírként...vagy...vagy bárhogy...akkor ő...ő is...
-De nem hagyhatlak elmenni! Szeretlek! - mondta miközben arcáról legördült két könnycsepp.
-Én is szeretlek Josh! - felhúzott magához és megcsókolt. Visszacsókoltam miközben tekintetemet Juliettébe fúrtam. Az ő szeméből is legördült egy könnycsepp. Alig láthatóan bólintottam. Ő is bólintott miközben ajkaival a "Viszlát!" szót formázta, majd hirtelen mozdulattal kitépte Hella szívét, és az enyém is megszűnt vele együtt dobogni.

Jó volt írni ezt a történetet és köszönöm, hogy olvastátok!:")
Minden jót!
Bonnie

XXIII.fejezet

-Hella? Ki az a Hella? - kérdezte Josh a falat bámulva. Én még mindig remegtem a zokogástól és húgomat erősen magamhoz szorítottam. - Hella. Talán...talán ez csak egy becenév, vagy álnév. Nem ismersz olyan valakit akit Helgának vagy Heremisznek hívnak? - én azonban alig hallottam meg, hogy mit mond. Tűnődve nézte a feliratot majd mikor már épp felcsillant a szeme a felismeréstől....
-Hozz...Whiskeyt...- nyögtem és újra magamhoz szorítottam Molly dermedt testét. A vér már rá volt alvadva a ruhájára és a falra is. Talán már tegnap este meghalt...Most elakartam felejteni ezeket a gondolatokat, nem akartam a tudatomnál lenni...Josh arca azonban elsötétült.
-Én csak hülyeségből mondtam a whiskyt Bons. Nehogy leidd magad, az nem segít...-ajkam remegett a szomorúságtól de azért mosolyra húzódott. Fájdalmas mosolyra. Minden izmomat megfeszítve feltápászkodtam majd húgom hóna alá nyúlva felemeltem.
-Mit csinálsz Bonnie? - kérdezte kerekre nyílt szemekkel. Mérgesen rámordultam.
-Legalább holtában vigyázni akarok rá! - elindultam lefelé de Josh az utamat állta. Védekezően maga elé nyújtotta kezeit.
-Ez beteges Bons. Belefogsz őrülni! - nagy levegőt vettem és teli torokból ordítani kezdtem.
-NEM ÉRDEKEL MENNYIRE BETEGES! NEM HAGYOM, HOGY CARTER UTÁN A HÚGOM IS A TRÓFEÁJA LEGYEN! ÉS HA NEM TUDOD HASZNOSSÁ TENNI MAGADAT AKKOR TŰNJ EL AZ UTAMBÓL! - el akartam menni mellette de ő egy mozdulattal átkarolt. Először küzdöttem, sírtam, majd lassan csillapodni kezdtem. Odasétáltunk az ágyhoz és leültünk rá.
*
Már bőven besötétedett mikor elaludtam. Halványan reménykedtem abban, hogy álmomban megnyugszom egy kicsit de nem. A rémálmok tépdesték a testemet, fájt, kínzott és sírva ébredtem fel. Josh szobájában voltam s most egy zöld selyemtakaró volt rám terítve. Ő az ablak előtt állt, a kintről beáradó holdfény sejtelmes fénybe vonta. Körbenéztem a szobában majd középső és mutató ujjammal megmasszíroztam lüktető halántékomat majd azonnal a könyökhajlatomhoz nyúltam. Égő, szúró fájdalmat éreztem. Mikor ránéztem egy hatalmas vörös, kék foltot pillantottam meg aminek közepén egyetlen apró kis fekete pont volt.
-Az éjjeli szekrényben találsz fájdalomcsillapítót. - szólt Josh, de még mindig kifelé meredt. Egy percig csak pislogtam rá és azon gondolkoztam, hogy mit nézhet. De a fájás egyre erősödött így hát felkeltem és kipattintottam egy szem gyógyszert. Kis habozás után felkaptam a gyógyszeres levelet és még négy kis fehér bogyót a tenyerembe rejtettem. - Szerintem egy is elég lesz. - a hűvös lehelet csiklandozta a tarkómat, a lágy hang pedig a csontomig hatolt. Josh a hátam mögött állt: először fél lépésnyire mögöttem, majd pedig teljesen a hátamhoz tapadt. Bal keze a hasamra vándorolt és magához vont, jobbjával pedig a fehér gyógyszereket tartó kezemet fogta meg. A hűvös bőr, a halk morgás, a dallamos légzés. Ezek mind olyan dolgok voltak melyektől meg tudtam nyugodni...még most is.
Ujjaim elzsibbadtak, szétnyíltak és a fehér gyógyszerek kigurultak belőle. Felsóhajtottam ahogy megcsókolta az ujjaimat és azt suttogta "-Helyes". A keze, mely eddig a hasamat simogatta, most a bordáim között siklott fel...és fel...és fel...
Ajkai hozzáértek a fülemhez majd bal arcát az enyémhez nyomta. Egyetlen bizonytalan lépéssel az ágy széléhez léptünk és leereszkedtünk rá. A puha matrac besüppedt, a finom selyem pedig kellemesen simogatta tarkómat.
Lassan lekerült rólunk a felső. A csodálatos, szobor szerű kockahas, a fel-le mozgó kemény mellkas...Szégyen, hogy én ehhez képest hogy nézek ki. Ez azonban Josh száját nem zavarta: ajkai és nyelve finoman siklottak végig a testemen, bebarangolva annak minden zugát. A felszakadozni készülő sóhaj azonban a torkomra forrt mikor szöget ütött fejemben a felismerés. Eltoltam magamtól Josht, felkaptam az ingemet és az ágy, egy távoli sarkába kuporodtam a párnák közé. Felszenvedtem magamra a melltartót és a felsőt, közben pedig ügyeltem, hogy ne nézzek a férfira.
-Mi a baj? - kérdezte halkan és közelebb csúszott. Megmarkoltam a mellettem lévő párnát, amit ő a félelem jelének vélt ezért inkább hátrább húzódott. Ha úgy vesszük igaza is van. Félek. De nem tőle. Hanem Juliette-től, Hellától...a temetéstől. Összevontam a szemöldökömet miközben próbáltam összefonni a szálakat. Mikor kattant valami odabent, ijedten-vádlón Joshra néztem.
-Hol van a húgom? És hogy kerültem ide? - arra emlékszek, hogy elmentünk a házhoz...a szoba...a bácsikám...a vér....a húgom...Hella..Hella..Hella.. Josh azonban szemmel láthatóan megkönnyebbült egy kicsit, hogy nem tőle félek. Odakúszott mellém, befészkelte magát a párnák közé és átölelt.
-Miután tudod...elaludtál hazahoztalak. - rám sandított, hogy ellenőrizze mennyire haragszom a dolog miatt. Mikor látta, hogy csak meredek magam elé, elképzelve a történteket, folytatta. - Felhoztalak ide és a biztonság kedvéért vasfüvet juttattam a szervezetedbe.
-Hogyan? - kotyogtam közbe. Bár sejtettem a választ, és kezem önkéntelenül is a könyökhalatom felé vándorolt, hallani akartam ezt az ő szájából is.
-Injekcióval. - felsóhajtottam majd bólintottam, hogy "Oké, mond tovább!" - Azután még tettem pár...óvintézkedést is.
-Mint például? - nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Egyszerre haladtam is volna, hogy mihamarabb megtudjam mit tett a húgommal, másrészt mindent fontosnak találtam és muszáj volt rákérdeznem.
- Először is kerestem egy embert. A tudatommal rávettem, hogy Holdköveket és gyöngyhagy...
-A tudatoddal rávetted? Azt meg hogyan? - kérdeztem kíváncsian és kissé összébb húztam magamat. Kint egy erős széllöket megrengette a fenyőket melyek behódolva illegették-billegették magukat.
-Ez olyan vámpír dolog. Ha szemkontaktust teremtünk egy emberrel bármit megtesz amit kérünk...akár el is felejthet dolgokat. - a meghökkenésem ellenére egy hang azt suttogta a fejemben, hogy pontosan erre lenne szükségem. Elfelejteni, hogy volt családom, elfelejteni, hogy hogyan találtam rájuk, elfelejteni a fájdalmat.
De végül csak ennyit nyögtem ki.:Értem. Folytasd. - néztem rá könyörögve.
-Tehát rávettem, hogy a kastély köré és az ágyad köré Holdköveket és gyöngyhagymákat helyezzen el. Ugyanis ha ezekhez hozzá ér egy vámpír a bőre felhólyagosodik, izzani kezd, erős fájdalmai lesznek és ha nem veszi el időben a kezét akár halálos is lehet. - ijedten rápislogtam de ő nyugtatóan megdörzsölte a vállamat. - Azután visszamentem a birtokra. És...-látszott, hogy nem akaródzik neki elmondani, hogy mi történt. Talán félt, hogy kiborulok.
-Minden részletet tudni akarok. - mondtam elszánt hangon. Beharapta alsó ajkát majd bólintott.
-Először a bácsikád testét rendbe szedtem. Kihúztam a fát a szívéből, átöltötöztettem, lemostam róla a vért. A szobát is megtisztítottam. Azután felmentem és a húgod testét - itt gyomrom görcsbe rándult, ajkaim pedig vékony pengévé aszalódtak - és szobáját is ráncba szedtem. Előtte még lefényképeztem az üzenetet. Azután eltemettem Mollyt és Edwardot Carter mellé. - elkerekedtek a szemeim, felpattantam az ágyról és nekihátráltam az ajtónak. Minden arcizmom rángatózott.
-Hogy érted azt, hogy Carter mellé? Hisz ő eltűnt! Juliette elvitte a testét! - kiáltottam és teljes erőmből belebokszoltam az ajtóba. Ennek azonban nem lett pozitív végeredménye: az ujjaim megreccsentek, az öklömről pedig lejött a bőr. Josh azonnal mellettem termett de én kitéptem magamat a karjaiból és az ablakhoz rohantam. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. Azonban ez a terv porrá vált a nagy széllöketben. A puha gyepen, az erdő szélénél ott ült hosszú, fehér ruhában Juliette. Az erdő felé nézett majd mikor egy lágy szellő felborzolta haját, lefeküdt a zöld fűtengerre és a csillagokat kezdte kémlelni. Mindeközben én a fulladás első jeleit produkáltam.
-Josh...Itt van...Ott van...Lent...Van...Jul....Iette.
-Sss! - csitított s közben átölelte a derekamat. Az ágyhoz támogatott. - Ezt akartam elmondani neked. Elég bonyolult ez az egész történet. Biztos hallani akarod?
-Elment az eszed? Még hogy hallani akarom-e? IGEN! Képzeld hallani akarom! - kiáltottam. Egy arcizma se rándult.
-Emlékszel az üzenetre, ugye? Hella. Ez volt odaírva. Nos, a teljes neve Hellaranira Mineé. Amennyit megtudtam Juliettől...
-Juliettől? - kérdeztem értetlenkedve. De ő csak leintett.
-Azt majd később. Szóval Hellának volt egy férje, Max és egy nővére Helga. Az apád megölte Hella családját és ezért bosszút akart állni. Illetve állt is. Az apádon azután rajtatok, mivel ugye anyukád és az öcséd már...szóval ... tudod.
Miután volt itt Adaneyben a vámpír irtás és -itt kerül képbe- Juliette elmenekült. De szerette Edwardot. Elmondta. A világ legnehezebb feladata volt itt hagynia őt. Ezért is tette rá az átkot. Hogy ha visszatér újra együtt lehessenek. Csakhogy Hella tudomást szerzett minderről és a bosszúhadjáratába mindenki célpont volt aki apádhoz kapcsolódott.
Nyomozott egy ideig és részletesen megtudta Juliette történetét. Felkereste és az irányítása alá vonta őt. Tehát a tónál valójában Hellaranira beszélt.
-De hát Juliette megölte Cartert! És olyan dolgokat mondott el amiket...amiket mintha tényleg ő mondott volna! - annyira meglepődtem a hallottakon, hogy észre se vettem de végig kiabáltam.
-Megölte. Igen. De csak mert Hella úgy akarta. Ő irányította. És mint mondtam sokáig nyomozott utána így mindent megtudott. Juliette jó ... ember. Csak azért jött vissza vállalva a kockázatot, hogy megölöm, mert elakarta temetni Cartert. Az egész sírt ő készítette. - hitetlenkedve néztem Joshra. Beveszi ezt a maszlagot? Most ez komoly? Ahhoz képest, hogy én vagyok a barátnője, tök jól elvan Juliettel. De ha így állunk, akkor így. Nekem nyolc. Vagy kilenc.
Felálltam az ágyról és a kinti szeles időre tekintettel felhúztam egy dzsekit.
-Hová mégy? - kérdezte Josh. Megvontam a vállamat.
-Nem tudom. - feleltem a valósághoz hűen. Mert tényleg nem tudtam hova menjek. Családom nincs. Barátaim nincsenek. Josh is elárult, életem sincs már. Csak a döntések maradtak meg nekem. Könnyű vagy rögös út? Rögös vagy könnyű út? Majd eldöntöm később...Most balra át és el innen!
Lerohantam a lépcsőn Josh "Ne csináld ezt!", "Veszélyben vagy!" és "Szeretlek!" kiáltásaitól kísérve. Viaskodtak bennem az érzések hisz egyfelől azt akartam, hogy utánam jöjjön, öleljen magához, szeressen és óvjon. Másfelől pedig kiakartam szellőztetni a fejemet, egyedül akartam lenni lehetőleg úgy, hogy még csak véletlenül se zavarnak meg.
Feltéptem az ajtót és szembe találtam magam Juliette-tel. A vörös szemeknek most nyoma sem: kék szivárványhártyája fakó volt s haja is vesztett fényéből. Ellenben bennem tombolt a harag. A sejtjeim mintha tömegesen robbantak volna fel, szememben pedig gyilkos fény csillant. Ujjaimat begörbítettem és neki támadtam. Ahol értem ott vájtam körmömet a bőrébe, csomóstól téptem ki hosszú, barna haját és öklömmel szüntelenül ütöttem. Az a mérhetetlen nyugalom ami az arcára ült csak még jobban felbosszantott. És saját gyengeségem is, hogy nem tudok fájdalmat okozni neki. A haja visszanőtt, a sebei begyógyultak.
-Megnyugodtál? - kérdezve nagyot sóhajtva. Meglepetten rápislogtam majd felordítottam a tehetetlen dühtől. Hogy lehet valaki ennyire....ennyire...áhh!! Elfordultam és elfutottam az ösvény felé. Mikor már biztos lehettem abban, hogy nem hallanak és nem látnak, ledőltem az egyik fenyő tövébe és álomba sírtam magam.
*
-Ébresztő Csipkerózsika! - a halk női hang érzelem mentesen csengett. Tenyeremmel megdörzsöltem szemeimet miközben felültem az ágyon. A szobában félhomály uralkodott az elhúzott függönyök miatt. Juliette épp akkor tért vissza a fürdőből kezében egy összecsavart, vizes törülközővel. Lehuppant mellém a franciaágyra, felsóhajtott és rám nézve elmosolyodott. A törülköző a homlokomhoz érintette.
-Meghaltam vagy csak álmodok? - kérdeztem gyanakodva.
-Nem lehetek kedves veled? - kérdezte és felkelt az ágyról.
-Nem. Asszem nem lehetsz. Szóval mi történt veled? Beverted a fejed? - kérdeztem gúnyosan. Érzelemmentesen rám nézett majd fintorgott egyet.
-Josh rám parancsolt, hogy legyek veled kedves és vigyázzak rád. Nem tudom mit képzel magáról...Nem vagyok bébiszitter! - mérgesen rácsapott az asztalra ami megadóan összeroskadt.
-Remek. Szuper. Akkor mehetsz is. Vagy tudod mit? Ne fáradj, majd én megyek! - de ahogy felültem mellettem termett és visszanyomott az ágyra. Mielőtt tiltakozhattam volna megszólalt.
-Én szerettem Edwardot. - suttogta. A meglepettségtől elakadt a lélegzetem. - Elfogok menni. Esküszöm békén hagylak titeket. Csak annyit kérek: hidd el, hogy nekem ő volt a legfontosabb. - leült az ágy szélére - Nem akartam megölni Cartert! Én...Engem ... Engem Hella irányított!
És amennyi fájdalmat okozott nekem...
-Elhiszem. - mondtam és rámosolyogtam. Nem tudom hogy honnan jött ez a hirtelen barátság, de éreztem, hogy igazat mond.
-Bonnie. Én...ismerek egy...egy módszert amivel...el lehet pusztítani Hellát. De veszélyes és...
-Vállalom.

Bocs, hogy ennyi ideig tartott ennek a nyamvadt kis fejezetnek a megírása de el voltam foglalva.xD
Már csak 1 feji lesz amit fogalmam sincs mikor fogok hozni...:\
Most itt találtok meg: www.feketetunder.blogspot.com
Ez a fejezet ill. ez az egész történet tudom, hogy béna lett de az uccsó fejit megpróbálom jóra megírni.:))
Bonnie

XXII.fejezet

-Hogy érted azt, hogy eltűnt? - felkönyököltem, hogy a szemébe tudjak nézni de ő makacsul a vágásaimat bámulta. Nem értettem, hogy mondhat ilyen rossz viccet bárki is...Végül felemelte tekintetét. Homloka ráncokba szaladt és tűnődve nézett végig rajtam.
-Úgy, hogy eltűnt a teste. Nem találtam meg, nincs a tó parton, valaki ellopta. De nem értem...Hisz nem éreztem senkinek se az illatát. Fogalmam sincs hol lehet. - felső ajkam felhúzódott kivillantva hófehér fogaimat. Felmordultam a gondolatra, hogy valaki pincéjében ott fekszik Carter összeaszott, halott teste. Hogy valaki fel akarja használni vagy csak heccből pár fiatal elvitte, hogy kísértetházat csináljanak és ő egy kellék legyen.
-Nyugalom Bonnie! - a vörös ködtől észre se vettem ahogy kiugrok az ágyból és üvöltve az ajtó felé rohanok. Josh elkapta mindkét karomat, maga felé fordított és magához vonta meztelen testemet. Szapora lélegzetem lassan az övéhez igazodott és végül megnyugodtam. Átjárt a kellemes tudat, hogy legalább egy jó dolog van az életemben.
-Szeretlek. - suttogtam bele mellkasába. Halkan felnevetett.
-Tudom. - suttogta vissza.
-Tudom, hogy tudod. - mosolyodtam el. Lassan felnéztem arcába, hogy aztán elsüllyedjek tengerkék szemeiben. Felpipiskedtem, hogy megcsókoljam de ekkor a medencecsontom felett éles fájdalom nyílalt a bőrömbe, húsomba. Kezeimmel azonnal odakaptam s közben lehanyatlottam a padlóra.
-Mi a baj? - kérdezte Josh és leguggolt mellém. Kezeit tétován a vállaimra fektette.
-Auhw. - csak ennyit tudtam mondani s még mindig az fájó részt szorongattam. Ajkaimat összeszorítottam és vártam. Mikor múlni kezdett a fájdalom levettem a tenyeremet: egy négy cm-es mély vágás volt ott amiből kicsordult két vércsepp.
-Olyan buta vagy. - morogta Josh és segített felállni. Eltámogatott az ágyig, segített lefeküdni majd visszatért a sebek fertőtlenítéséhez.
-Nem vagyok buta. - mondtam elgondolkozva. - Épp csak...én így dolgozom fel a gyászt.
-Nem lehetne, hogy legközelebb két pohár whiskeyvel csillapíts a gyászodon? - kérdezte mogorván. Kihagyott a szívverésem majd halálpofával, amolyan "Ha még egyszer ezt mondod nem éred meg a holnapot!" nézéssel szemeibe néztem.
-NEM lesz legközelebb. - suttogtam és beleborzongtam a gondolatba, hogy Josh teste is egy szellemházban végzi. Megbánóan rám pislogott majd gyorsan mentegetőzni kezdett.
-Hát persze, hogy nem lesz! Én nem is úgy gondoltam...
*
Másfél órával később kifertőtlenített sebekkel és felöltözve [farmer, zöld-fehér csíkos ing] ittam a teát még mindig Josh ágyán ülve. A mélyebb sebeket összevarrta a többire pedig gézt erősített.
-Nos akkor...-ült le velem szemben. Tudtam mit akar: azt, hogy meséljem el mi történt tegnap. Fájt. Kínzott. Egyenesen tépdelt a tudat, hogy tegnap az volt a legfőbb problémám, hogy két férfit szeretek. "Döntött a sors helyetted..."-szólt egy gonosz kis hang a fejemben. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot és belefogtam.
-Miután eljöttem tőletek befutottam az erdőbe. Egy ideig bolyongtam aztán megtaláltam a kis tavat. Belementem és ... - itt kínos csönd következett. Nem akartam elmondani, hogy akkor milyen gondolatok kavarogtak bennem. - és eltöprengtem...dolgokon. - bólintott. Látszólag megértette, hogy nem akarok erről beszélni és ezért én végtelenül hálás voltam neki. - Azután megjelent Juliette. - nevét olyan sötéten és undorodva ejtettem ki mintha egy csótányról beszélnék. - Mondott dolgokat...Tudtad, hogy ő a dédnagymamám? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
-Nem. Nem igazán...Talán. Sejtettem. - válaszolta zavartan. Mikor látta, hogy kérdőn nézek rá folytatta. - Nem tudtam, hogy a bácsikád elvált-e már tőle. Mert ha igen akkor már nem a dédnagymamád. - rántotta meg a vállát.
-Csak, hogy igen is az. - mondtam aggódva - Egy ilyen némber, egy ilyen keselyű, egy igazi fúria. - a gyűlölet annyira átjárt, hogy szaporábban vettem a levegőket mint bármikor. Josh türelmesen várt míg lecsillapodok. Akkor folytattam. - Azt mondta, hogy a vámpír-házasságok jóval erősebbek mint egy emberházasság.
-Ez így van. -mondta Josh komolyan- Ha egy vámpír beleszeret valakibe azt általában eljegyzi. Ezzel örök hűséget esküsznek. Ezután mind ketten megáldhatnak egy embert így a természetfeletti...
-Igen, tudom. - szakítottan félbe. Elgondolkoztam egy kicsit majd hirtelen valami a helyére kattant. - Josh...Nem lehet, hogy Juliette tényleg szerette a bácsikámat? - Josh értetlenkedő arccal nézett rám - Hisz tudta, hogy a bácsikám ember, nem élhetne sokáig de szerette és nem akarta elveszíteni őt...Ezért megátkozta.
-Igen Bonnie csak, hogy akkor miért lépett le? - nem válaszoltam. Igaza van. Ha annyira szerette miért hagyta egyedül egy átokkal?
-Mi történt még? - kérdezte kizökkentve gondolataimból.
-Azt is elmondta, hogy nem fog megölni engem mert kellek valamihez. - mondtam elbambulva.
-Igen. A város visszafoglalásához. - mondta Josh. Nem lepődtem meg...Ezt már hallottam. Csak akkor éppen nem tőle hanem...hanem...Cartertől. - Valószínűleg a képességeidet akarja felhasználni. - bólintottam. Láthatólag zavarta Josht, hogy ilyen könnyedén kezelem a saját halálomat és szolgaságomat, míg Carterért húsvágó késeket döfök magamba.
-Azután pedig azt mondta...-elhallgattam. Testemen átszánkázott az ijedség, elöntött a jéghideg kínzó fájdalom és félelem. - Istenem... - suttogtam majd szám elé kaptam a kezem és kitört belőlem az eszeveszett sírás.
-Mi a baj? - kérdezte Josh és megpróbálta arcomat maga felé fordítani. - Mit mondott Bonnie? Mi a baj?
-Meg akarja ölni... - sikítottam és leugrottam az ágyról. Lerohantam a földszintre és onnan ki a kapun.
-Állj már meg Bons. - Josh előttem termett és mélyen a szemembe nézett. - Kit akar megölni? - tagolta a szavakat.
-A bácsikámat! - elkerekedtek a szemei.
-Szállj be a kocsiba! - parancsolta. Beültünk az Aston Martin-ba és bőven túllépve a sebességhatárt száguldottunk a birtok felé. Végignyöszörögtem az utat...Mi lesz ha..ha...
Ekkor csikorogva lefékezett a kocsi a ház előtt. Kirobbantam a kocsiból és Joshsal a nyomomban berohantam a házba. Első ránézésre minden szokványosnak tűnt. Nem látszott behatolásra utaló jel.
-Edward bácsi? - kiáltottam és berohantam a konyhába. Semmi. Beszaladtam abba a szobába ahol az a sok kép volt köztük Julietté.
-Edward bácsi...-suttogtam és halkan benyitottam.-Istenem...-suttogtam. A teremben lévő képek arca le volt kaparva de nem is ez volt a legrosszabb. A kandalló fölötti képre Edward bácsi volt felerősítve egy bottal ami a szívén át beleszúrta a falba. - Istenem...-suttogtam újra. A kép fölé az volt írva "Itt jártam!". Hirtelen reccsent az ág és nagy robajjal leesett Edward bácsi teste a kandalló elé. A zajtól teljesen megkövültem, a látványtól ugyszint. Már épp tettem egy lépést felé mikor Josh, aki az emeletre ment fel fájdalmas arccal belépett a terembe.
-Bons. Kicsim. - könnytől csillogó szemeimet ráemeltem.
-Meghalt. - suttogtam és vállam fölött Edward bácsira mutattam. Josh arca elsötétedett és hihetetlen kín látszódott rajta.
-És nem ő az egyetlen...- suttogta.
-Hogy érted ezt? - sikítottam és elfutottam az ajtó felé. Megpróbált visszatartani de kirántottam magamat a karjai közül és felrohantam az emeletre. Berobbantam a rózsaszín kis szobába majd sikítva, széttépett lélekkel, üres zombiként az ágy mellé rogytam. Úgy rázott a zokogás minta egy lépcsőn gurulnék le biciklivel miközben húgom halott testét az ölembe húztam. Úgy éreztem miközben a fénytelen szőke haját simogattam, hogy nincs már veszteni valóm: jöjjön a halál. Jöjjön el de ne másokért: ÉRTEM! Kirántottam aprócska szívéből a botot és nem törődve a kicsorduló vérrel magamhoz szorítottam, arcát sajátomnak nyomtam és vártam hátha visszajön Juliette és megöl. Szinte már feloldozást jelentene.
-Ne sírj Bons. - nyugtatott a mögém lépő Josh. De nem törődtem vele. A fájdalom teljesen szétszakított és úgy éreztem, hogy teljesen megbolondultam. A fájdalom miatt elvesztettem ép eszemet. Húgom kék szemei fátyolosan meredtek a mennyezetre. Felnéztem egy szintén vérrel írt üzenetet pillantottam meg.
"Milyen elveszteni a családodat? Milyen egyedül maradni? Fáj, igaz? Azt kívánod, hogy bárcsak meghalnál. Ne félj...Már csak idők kérdése.
Hella"

XXI.fejezet

[Megjött e legújabb fejezet. Vészesen közeleg a történet vége szóval most megpróbálok hosszabb és izgalmasabb részeket írni:)]
Készítettem nektek egy képet Bonnie-ról és Josh-ról :)))


-Gyere...gyere. - Josh kinyitotta a kastély ajtaját és áttámogatott a küszöbön. Teljesen ki voltam merülve, lábaim annyira remegtek, hogy alig bírtam menni és fejemben zúgtak a gondolatok mint a méhek. De még is mind közül a gyász volt a legocsmányabb, legkegyetlenebb, legkínzóbb érzés. A gyász ami most fekete füstként telepedett a lelkemre, a szívemre és az agyamra láthatatlanná téve azokat.
Leültetett a kanapéra és elszaladt egy takaróért. Pár másodperc múlva vissza is tért egy zöld-piros kockás takaróval, rám terítette majd a mellkasára vont. Egyikünk se szólalt meg: mind ketten a kandallóban ropogó tüzet néztük s halkan gyászoltuk Cartert. Nem volt már erőm arra se, hogy sírjak, pedig tudtam, hogy ez enyhítene a fájdalmon. Josh ölelő keze -ami máskor oly gyengéden simogatott- most görcsösen kapaszkodott a vállamba mintha az lenne az a bizonyos utolsó szalmaszál. Mind ketten üveges szemmel meredtünk a tűzre, még se láttunk többet egy nagy narancssárga foltnál. Agyunk teljesen elzsibbadt, lelkünk pedig belefáradt, hogy kiűzze testünkből a bánatot. Ott ültünk és mindketten lélek nélkül meredtünk a semmibe.
Szemhéjaim elnehezedtek, szemeim szúrtak, kezem pedig ernyedten lelógott Josh mellett. Alig fél perc múlva már egyenletes szuszogásom is belevegyült a tűz ropogásába és én belemerültem a drága öntudatlanságba.
Mikor felébredtem már bőven benne jártunk a délutánban: az ablakokon gyönyörű, sárga fény ömlött be és eltöltötte az egész nappalit. A kanapén feküdtem, egyik kezem lelógott a piros-zöld kockás takaró pedig a padlóra volt lecsúszva. A kandallóban már csak szürke hamu kupac emlékeztetett a tegnap estére. Tekintetemet végighordoztam a nappalin, de Josh nem volt sehol.
-Josh? - kérdeztem álmosan miközben beletúrtam a hajamba. Te jó ég, mennyi lehet az idő? Ránéztem a karórámra de annak mutatói nem mozdultak. Megkocogtattam az üveglapot de nem történt semmi. Felvettem a földről a takarót, magam köré tekertem és közben azon gondolkoztam, hogy hol lehet Josh. Ebben a pillanatban csörömpölés hangzott fel a konyhából. Tehát főzni próbál. Felkeltem a kanapéról és kikerülve a dohányzóasztalt elindultam a konyhába.
-Josh, mit csinálsz? - kérdeztem volna de a szavak a torkomra forrtak. - Ez nem lehet igaz...-helyette ez a suttogás tört fel belőlem. A mosogató mellett Carter állt egy serpenyővel a kezében és széles mosollyal üdvözölt. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam el magamat boldogan. Egymás felé szaladtunk kitárt karokkal, ám mikor elértük volna egymást hideg borzongás futott át rajtam. Lehunytam a szemeimet a következő pillanatban pedig már öleltem is...valamit. A valamin éreztem, hogy ruha van de nem lehetett élőlény hisz nem hallottam szívének dobbanását és nem éreztem a forró ölelést. Mikor kinyitottam a szemeimet elborzadtam a látványtól és felsikoltottam...
Elakadt a lélegzetem rémülettől és ettől felébredtem. Még sötét volt kint bár a fekete eget tinta kékké hígították a felkelő nap első sugarai. Kint esett az eső, a kandallóban pedig még mindigg pislákolt valamennyire a tűz. A kanapén feküdtem, egyik kezem lelógott a szélén a takaró pedig a padlón hevert. Ijedten körülnéztem de nem láttam sehol Josh-t. A konyhából csörömpölés hangja szűrődött ki amitől csak még hevesebben vert a szívem.
-Josh? - suttogtam nagyon halkan. Nem érkezett ugyan válasz de pohár csörgés hallatszódott újra. Felkeltem és lassan elindultam a konyha felé. Útközben felvettem egy fekete esernyőt a tartóból, hogy szükség esetén azt használhassam. Odalopóztam az ajtó mellé, nagy levegőt vettem és feltartott esernyővel beléptem a megvilágított konyhába.
-Sajnálom. Felébresztettelek? - Josh volt az kezében egy csészével, az illatok alapján egy jó erős teát főzött épp. - Mit akarsz azzal az esernyővel? - kérdezte homlok ráncolva. Elkerekedtek a szemeim, kiesett az esernyő a kezemből majd szám elé kaptam a kezemet és sírni kezdtem. Nekidőltem az ajtófélfának és lassan lecsúsztam a padlóra. Josh lerakta a csészéjét az asztalra és mellém ült. Mindkét karjával átölelt és csitítani kezdett.
-Ne sírj. Kérlek Bonnie, ne sírj. Nincs semmi baj. Nincs..Nincs..-karjaimat a nyaka köré fontam s hamarosan az ő vállát áztatták krokodil könnyeim. Egyik kezét térdhajlatom, másik kezét pedig lapockáim alá csúsztatta és egy könnyed mozdulattal felemet. Visszavitt a nappaliba és lerakott a kanapéra. Felvette a padlóról a takarót és rám terítette. Megsimogatta tarkómat és belenézett kisírt szemeimbe.
-Hozok teát. - hamarosan meg is érkezett két gőzölgő csészével. Az egyiket odanyújtotta. Belekortyoltam a mentás teába és közben próbáltam kiverni emlékezetemből az álom második felét...-Mi történt Bonnie? - kérdezte hirtelen Josh. Felnéztem rám.
-Ezt..ezt..ho...hogy érted? - kérdeztem és lenyeltem egy újabb forró kortyot.
-Mi történt az előbb? Miért csináltad úgy mint aki szellemet lát? - kérdezte komolyan. A tea kissé átmelegített és megnyugtatott. Már nem zsibbadtak a kezeim, az agyam is tisztulni kezdett és a hideg se rázott már.
-Álmodtam. Ennyi az egész. - mondtam könnyednek szánt hangon. Sejtettem, hogy ez a válasz nem elégíti ki kíváncsiságát így belefogtam az első részbe. - Csak..Csak azt hittem, hogy Carter lesz a konyhában. - vontam meg a vállamat könnyedén de szemeim újra bevörösödtek elárulva érzéseimet.
-Ennél több történt Bonnie. És én tudni akarom mi. - elfordítottam tekintetemet arcáról reménykedve, hogy nem akarja majd felidéztetni velem a szörnyű álmot. De csalódnom kellett. Leguggolt elém és az államnál fogva maga felé irányította arcomat, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nem segíthetek ha titkolózol előttem. - mélységes mély tengerkék szemeiben felcsillant a féltés.
-Oké. - suttogtam és tenyeremet kézfejére csúsztattam. Leült mellém de még mindig nem eresztettem. Tenyerét arcomra simítottam és nagy levegőket vettem. Lehunytam a szemeimet és nekikezdtem. - Amikor odaértem a konyhához Carter ott állt és rám mosolygott. Olyan..Olyan boldog voltam. - nyögtem fájdalmasan mire az arcomra tapadt kéz hüvelykujja simogatni kezdte járomcsontomat. - Azután meg akartam ölelni de...de olyan hideg volt és...féltem. Becsuktam a szemeimet és akkor ... átöleltem valamit. Kemény volt és büdös. És mikor...mikor kinyitottam...a szememet és ott...ott volt...-elhallgattam és végig a rémkép lebegett a szemeim előtt.
-Mi volt ott? - kérdezte nagyon halkan Josh. Sírásra húzódott a szám, kinyitottam könnyel telt szemeimet.
-Ott volt Carter összeaszott teste egy gabona mező közepén egy keresztre szögelve. - hadartam el a mondatot és a következő pillanatban kétrét görnyedtem a lelkemet átjáró fájdalomtól. Láttam magam előtt ahogy az inge alól szalmaszálak lógnak ki, láttam ahogy kalapja alól kibukkant összeaszott arca és megszáradt haja, ahogy egy fekete holló megszáradt szemét próbálja kikaparni...és ahogy az összeaszott, famreres lábát ölelem át.
-Sssh! Nyugodj meg...nyugodj meg...nyugodj meg...-Josh minden erejét bevetve próbált lefogni egyik kezével míg másikkal arcomból söpörte ki a hajamat, hogy Niagara-könnyeim miatt ne tapadjanak rá. Hideg verejtékben úsztam és mindkét kezemet ökölbe szorítottam. Csuklómmal Josh jobb kezét odaszorítottam mellkasomhoz közben azt szerettem volna ordítani, hogy "Érzed a kínomat? Érzed? Érzed?" de az eszeveszett sikítozáson kívül semmi más hang nem jött ki.
-Jajj Bonnie. Ne csináld kérlek...Nekem is hiányzik, nagyon is de...jobban fáj, hogy így látlak. - alig hallottam meg nyugtatgató szavait. Görcsösen szorítottam izmos karját és még mindig arra vártam, hogy elordíthassam mennyire fáj Carter halál. Hihetetlen mennyiségű könny csorgott ki szemeimből ami végül Josh ingén kötött ki.
A ház fölé érő Nap már nyugodtan talált minket. A kihúzott kanapén feküdtünk egymással szemben és némán néztük a másik fájdalmát. Végül, mikor már több órája így feküdtünk, nagyot sóhajtott és megszólalt.
-Elmegyek...Carterért. - megrándult ugyan az ajkam a név hallatán, de már nem örjöngtem. Kifogytam az energiából, a könnyből. - Mi lenne ha vennél egy forró fürdőt? - kérdezte és átfutott arcán régi mosolyának halvány árnyéka. A semmibe meredve bólintottam. Újra sóhajtott, visszatérdelt mellém és megcsókolta homlokomat. Várt egy percet hátha reagálok rá valamit, majd mikor látta, hogy továbbra is csak bámulok magam elé lemondóan elmosolyodott és felállt. - Ne menj ki a házból, itt biztonságban vagy. - mondta miközben felhúzta fekete bőrdzsekiét. Gépiesen bólintottam. - Ha kérsz van még tea és a hűtőben is van étel. - újra bólintottam - Nagyon vigyázz magadra. - nézett rám aggodalmasan majd kisétált az ajtón. Egy ideig fekve maradtam, élveztem, hogy nem kell semmire gondolnom. Jó volt üres elmével élni. Így legalább nem éreztem semmit.
Egy óra körül aztán felkeltem és elindultam Carter szobája felé. A szoba kongott az ürességtől, még ha teli is volt bútorokkal. A falakon lévő tájképek is úgy tűntek mintha sokkal sötétebbek lennének a kelleténél. Az íróasztal fölötti tükröt elborították a közös képeink amiket akkor csinált mikor itt aludtam. Levettem sorban a fényképeket majd bevonultam velük a fürdőbe. Megengedtem a forró vizet és azt a tusfürdőt lötyköltem bele amit régen Carter használt...
Belemerültem a lazító hatással bíró meleg vízbe és közben a fényképeket nézegettem. Carter és én ahogy a tükörben lefotózzuk egymást, Carter és én ahogy a mellkasán fekszek, Carter és én ahogy becsavartuk magunkat egy közös törülközőbe, Carter és én...Carter és én....Carter és én...
Mélyen és szaggatottan kezdtem el venni a levegőt. Miért kellett meghalnia? Miért? Azért mert megakart védeni, azért te hülye...
Nem bírtam tovább, kiszálltam a kádból, magam köré csavartam egy barna törülközőt és a képekkel bementem a konyhába. Leraktam őket az étkezőasztalra és elővettem egy csészét. Leraktam a kancsó mellé, de mikor ki akartam tölteni a teát azzal a mozdulattal lelöktem a csészét és az a lábam előtt több ezer darabra tört. Először csak meredten néztem a lábfejemen lévő kis vágásokból kiserkenő vért majd valami kattant bennem és kézfejemmel belevágtam a porcelán kancsóba aminek teteje letört. Jobb kezemen több mély vágásból is utat tört magának a vörös nedű. A bal kezemmel is csapást mértem egy megmaradt nagyobb darabra. Az egész padlót beterítették a porcelándarabok de nem törődve vele az egyik fiókhoz sétáltam. Éreztem a talpamba szúródó szilánkokat, ahogy elszakítják a bőrömet és a húsomba vágnak. Kihúztam a fiókot és kivettem belőle egy alkarnyi nagyságú, éles húsvágó kést. Leszedtem a fényképeket az asztalról majd leültem a szilánkok közé. A fényképekről egyesével levágtam arcomat, csak Cartert hagyva rajta. Saját képeimet pedig mindig odaraktam egy testrészemhez és beleszúrtam a kést miközben azt motyogtam "Megérdemled!". A törülközőt eláztatta a vér -már amennyi megmaradt belőle hisz a késsel eléggé megszaggattam. Kezeim remegtek és a ráalvadt vér kissé összehúzta bőrömet. Teljesen elborult az elmém, egyszerűen nem tudtam mit teszek. Szerencsére Josh még azelőtt megérkezett, hogy elfogytak volna a fényképek...
-Uram...Isten...-motyogta mikor meglátott. A szilánkokra ügyet se vetve odaszaladt hozzám, kivette kezemből a kést és felkapott karjaiba. Nem kerülte el a figyelmemet az se, hogy jól megnézte magának a fényképeket. Felvitt a szobájába lerakott az ágyra. Első dolga az volt, hogy minden ajtót és ablakot bezárt, majd az ágy alól kivett egy elsősegély csomagot. A dobozból elővett egy flakont és megrázta, majd rám nézett.
-Nem hiszem, hogy elég lesz ennyi fertőtlenítő...-elővett gézt és ragszalagot majd levette rólam a megtépázott törülközőt. Egy nagyobb gézdarabot jól befújt fertőtlenítővel majd elkezdte vele letörölni az alvadt vért és kitisztítani a sebeket. Meredten néztem közben a plafont és nem szóltam egy szót se. Ellentétben Josh-sal.
-Hogy lehetsz ennyire de ennyire buta Bonnie? Mit képzeltél? Hogy ezzel visszahozod Cartert? Istenem...És velem mi lett volna ha meghalsz? Megmondanád? Főleg miután Carter is eltűnt...-hirtelen visszatért belém az élet.
-Hogy-hogy eltűnt? - kérdeztem meglepetten. - Mi az, hogy eltűnt? - szememben remény csillant amit Josh komor arckifejezése azonnal elaltatott. - Mi történt Josh? Eltemetted, ugye? Szép temetése volt, ugye? - kérdeztem és egyre szaporábban vettem a levegőt.
-Nem. - válaszolta és tovább törölgetett a hasamon egy vágást. Homlokom ráncokba szaladt.
-Mi az...Mi az, hogy NEM? - kérdeztem és ahogy egyre gyorsabban kapkodtam levegő után a mélyebb sebekből vér buggyant elő.
-Nem...-kezdte tétován - Valaki elvitte Carter testét.

XX.fejezet

-Húha. Micsoda megtiszteltetés. - szólt lágy hangon. Leugrott annak a fenyőnek az ágáról amelyik a tó túlpartján volt. Az ősöreg fenyőfa ága alig remegett meg miután a vékony és hajlékony nő talpa talajt fogott. - Egy igazi legenda -itt mutató ujjával felém bökött- tudja a nevemet. -komótosan sétálgatott, elkezdte megkerülni a tavat. - Kíváncsi vagyok, hogy ez a legenda tudja-e, hogy valójában ki vagyok.
-Tudom! - vágtam rá hevesen mire szépen ívelt ajkainak szeglete felfelé görbült. Ajkai alig nyíltak el, s leginkább egy lágy szellőhöz hasonlított halk kacaja.
-Dehogy tudod buta kislány. - bármennyire is bennem volt az ösztön, hogy fussak és féljek, még is feltámadt bennem a düh, hogy le buta kislányozott egy mocskos, alávaló, gennyláda. Mielőtt azonban arcába köphettem volna epés válaszomat, folytatta.-De hagyjuk is a múltamat, majd ráérünk törődni ezzel később. Inkább beszéljünk rólad. - vörös, csigákba omló hajamat hátra vetettem államat pedig felszegtem. Eltökéltem magamban, hogy nem fogom megadni magamat egykönnyen és még csak egy jajj-szót se ejtek ki a számon.
-Mit akar tudni? - kérdeztem olyan hangon minthogyha megtisztelném csupán azzal, hogy hozzászólok. Erre hangosan felnevetett ugyanazon a csilingelő hangon. Szellemfényű árnyéka egyre közeledett s már tisztán kitudtam venni kék szemében burjánzó gyűlöletet és megvetést.
-Mondjuk kezdhetnéd azzal a beszámolódat, hogy mikor lettél ilyen kis pimasz? - már alig három méterre volt tőlem. - Hogy mikor lettél ilyen magabiztos? És mikor verted be annyira a fejedet, hogy szemtelenkedni mersz egy több száz éves vámpírral??!! - az utolsó mondatnak fájdalmas nyomatékot adott: hirtelen előttem termet, oly törékenynek tűnő tenyere torkomra tapadt és azonnal a levegőben találtam magam. Juliette külseje gyökeresen megváltozott ahogyan kedves és lágy hangja is. Szeme olyan vörös lett mint a lemenő Nap, körülötte a bőr fekete csíkokkal berepedezett, hajából kiestek a kontyot tartó csatok és hajgumik így derékig érő csigás haja hátára omlott, hangja pedig mélyebb és rekedtebb lett. Elkezdtem szédülni, tüdőm égett a levegőhiány miatt. A víz még mindig csöpögött a hajamból és a ruhámból de látszólag ezzel nem törődött.
-Te...egy...ször...szörnyeteg..vagy! - hangom alig hallatszódott, inkább beillett volna egy halk sikolynak. A nő arca hirtelen újra szép és tiszta lett, vörös szemei fokozatosan visszaváltoztak kékké, hangja pedig újra olyan lett mint az olvasztott vaj.
-Szörnyeteg volnék? - karjait összefonta a mellkasán úgy, hogy közben bal kezének ujjai a saját állát simogatták. - Érdekes. - mondta elgondolkozva majd hirtelen úgy nézett ki mint akinek belül villanyt gyújtottak, hatalmas vigyor terült szét az arcán. - És igaz. Szörnyeteg vagyok. - én a földön feküdtem és úgy szedtem a levegőt mint háború az áldozatokat. Mellettem megzörrent az avar és Juliette abroncsos ruhájának alsó, csipkés szegélye megcsiklandozta arcomat. Nem volt a lábán cipő, se zokni, se nejlonharisnya. Csupasz talpával a hátamra gördített és elmélázva figyelte küszködésemet a levegővel. - Nem akarlak megölni Bonnie Raullin. Túl fontos vagy ahhoz nekem. - mondta komolyan azután elvette rólam a mocskos lábát, hátat fordított nekem és elindult arra amerről jött. Alig ment azonban pár lépést újra felkacagott. De most sokkal keserűbben. - Tudod jó pofának tartja magát a sors. Nagyon jó pofának. Hogy pont egykori szerelmem dédunokáját adja nekem. Ez azért vicces. És tudod miért? - először rám nézett a távolból mosolyogva majd mikor meglátta, hogy szótlanságba burkolóztam egy szempillantás alatt mellettem termett, felrántott a hajamnál fogva. Arcán már nem volt mosoly: se keserű, se vidám. Csupán a fájdalom terült szét rajta. - TUDOD MIÉRT? - ordította bele az arcomba és rántott egy nagyot a hajamon amiből egy egész csomó a markában maradt. Bár az elhatározásom az volt, hogy nem fogok jajveszékelni, a fájdalom még is olyan erővel hatolt a tudatomba, hogy fel kellett sikoltanom.
-Nem.Nem.Nem.Nem. - sikoltoztam és kicsordult a szemem sarkából két hatalmas könnycsepp.
-Így már más. - hangzott az érzelem mentes hang majd a földön találtam magamat. - Nos, azért olyan marha vicces a sors mivel még mindig Edward felesége vagyok. Ami azt jelenti, hooogy...-kezével vad mozdulatokat tett felém. Eszem ágában se volt megvárni, hogy még egy ilyen cibálást kapjak. Összeszedtem a maradék erőmet és beleüvöltöttem a bársonyos éjszakába azt, amit még nem is tudtam felfogni, azt amit önállósult tudatom dolgozott fel.
-Dédnagymamám vagy! - mire elordítoztam a szavakat rájöttem a jelentésükre. Kitágult pupillákkal néztem a savanyú arcú kegyetlen nőre. Arra aki alig egy perce bántott. És akiről az előbb elüvöltöztem, hogy a dédnagymamám. Bár fülem csengett a begyűjtött információktól még is valamennyire hallottam még a nő undorodó hangját.
-Jajj ne. Ne szólíts se dédnagymamának se pedig nagymamának. Öregnek nézek én ki? Nem. Maradjunk a Juliette-nél. - nem törődve a fájdalommal felálltam és mielőtt rájöttem volna, hogy hol is vagyok elindultam Juliette felé. - A francba, ugye most nem jössz a "család" dumával? Nem vagyok a vérrokonod szóval nehogy hozzám érj. - ettől a mondattól kitisztult a fejem és epésen hozzávágtam a szavakat.
-Még szerencse, hogy nem a te kegyetlen, mérgezett, bűzlő véred folyik bennem. Hidd el ha így lenne felakasztottam volna magam az első fára amit meglátok. - eltűnődve körül nézett.
-Ha szeretnéd megoldhatjuk. Vagy olyan hercegnő, hogy selyemfonalas akasztást kérsz vagy beéred egy régi kötéllel? - gúnyosan elmosolyodtam roppantul vicces válaszára.
-Várj csak. Hogy is mondtad? Had gondolkozzak....Áh, meg is van! "Nem akarlak megölni Bonnie Raullin. Túl fontos vagy ahhoz nekem." Ugye jól emlékszek...Juliette? - nevét méla undorral ejtettem ki és látszólag felbosszantottam. Hogy a felidézett mondat vagy az undorom, azt nem tudom. Végül újra felvette a kis angyal maszkot.
-Mint mondtam Bonnie, Edward bácsikáddal minket összeköt a házasság. Ez vámpíroknál igen csak erős varázslatot jelent. Mind a két fél mágikus bűbájt vonhat egy kiszemelt ember köré, hogy azt megvédje a misztikus lények által okozott haláltól, csábítástól, átváltozástól. - szünetet tartott majd emelt hangon folytatta - Ahhoz, hogy a bűbáj megtörjön meg kell ölni a pajzsot kiterjesztő személyt. Bár fel is lehet bontani a házassági szerződést de az nem olyan buli...-kacsintott rám mire undorodva összeráncoltam homlokomat - Edward bácsikád személyében, téged áldott meg pajzzsal. Már a születésedkor tudta, hogy eljövök érted így hát levette apádról a pajzsot és átrakta rád. Bizony Bonnie, apád ezek szerint miattad halt meg. - nem akartam hallani, nem akartam érezni, látni, tapasztalni...
-HAGYJ BÉKÉN! - kiáltottam dühösen de ő zavartalanul folytatta.
-Mivel ugye nekem meg kell, hogy szerezzelek téged, aki az édes hatalom útjára vezet majd, így a bácsikádnak meg kell halnia.
-NEM TEHETED! NEM FOGOK ENGEDELMESKEDNI NEKED!-kiabáltam bele a térdembe. A koszos földön ültem, lábaimat felhúztam, homlokomat a térdeimen nyugtattam, két kezemet pedig veszettül erősen a füleimre nyomtam.
-Dehogyneeem. - csicseregte lázas izgalommal Juliette - Ha csak nem akarod, hogy az édes hugica is csatlakozzon apádékhoz. - ezt már nem tudtam tett nélkül hagyni. Azonnal talpra szökkentem és dühös orrszarvúként rontottam neki bevetve vadászerőmet.
-TE GYILKOS! TE LELKETLEN, MOCSKOS, ALÁVALÓ FÉREG! TE CSÓTÁNY, TE UTOLSÓ SENKIHÁZI! - ordibáltam miközben megmarkoltam a nyakát. A düh úgy tűnt nem elég egy több száz éves démon legyőzéséhez: egy laza mozdulattal [amely a mellkasomat érte] hátra röppintett. Megállni csak egyféle képen volt lehetőségem: hamarosan nagy csattanással nekiütköztem az egyik öreg fenyőnek és szédülve a földre roskadtam.
-Te kis dög. - hallottam Juliette hangját. Felkészültem az ütésre, a rúgásra...de nem érkezett semmi. Helyette két puha kéz felnyalábolt a földről.
-Tarts ki Bonnie kérlek. Tarts ki...-Josh fülét a mellkasomra helyezte. Mondani akartam neki, hogy minden rendben van, még élek de egy hang se jött ki a torkomon. Annyi telt ki tőlem, hogy fejemet előre döntöttem Josh mellkasára és tekintetemmel Juliettet kerestem. A nő nem volt ott, helyette viszont egy elég különös látvány tárult a szemem elé. Egy fehér-vörös-fekete gömb ide-oda cikázott a tó partján és olyan hang hallatszott mintha valaki többször végighuzná a körmeit egy táblán.
-Segítenem kell neki Bonnie. Maradj itt. Se....-Josh a mondatot azonban már nem tudta befejezni. A kaparászás hangja semmi foszlott, helyette egy hangos reccsenés egy fájdalmas-halálhörgő nyögés tört utat a levegő csendjében. Ettől erőre kaptam, felemeltem a fejemet és sírógörcsöt kaptam a látványtól.
-Neeeeeeeeeeeeeee! - kiáltott hangosan és fájdalmasan Josh. A tó túlpartján ott feküdt Carter szívében egy faággal aminek végét Juliette szorongatta. A nő riadtan ránézett a dühös oroszlánként bömbölő Joshra majd bevetette magát az erdőbe. Abban a pillanatban Josh utána szaladt és a csend rátelepedett újra az erdőre. Patakokban folyt a könnyem piszkos arcomon, remegett a kezem és lábam, de elindultam Carter felé.
-Nem...Az nem...lehet...Nem lehet...-dadogtam össze vissza. Egy ízben beleestem a tóba de ez sem tudta elterelni a gondolataimat. Lerogytam Carter mellé akinek teste teljesen összeaszalódott és szívéből még mindig kiállt a hegyes fadarab. Mindkét kezemmel megmarkoltam a végét és teljes erőből kirántottam. Reménykedve ráborultam mellkasára. Hadd halljam szíved dobbanását, kérlek még hadd halljam egy kicsit...Csak egyszer...Utoljára. De az ijesztően kiszáradt, élettelen Carter egyetlen porcikája sem mozdult meg. Kiszáradt..kiszáradt..EZ AZ! Felvettem egy közeli követ, megvágtam vele a tenyeremet és a vért Carter szájába csepegtettem. Reménykedve rápillantottam. De kár volt áltatnom magam. Meghalt. Miattam. Az én hibám ahogyan az is, hogy édesapám meghalt. Valószínűleg Edward bácsi veszte is én leszek. És szép lassan mindenkit elveszítek. A végén pedig vagy beletörődök, vagy belepusztulok.
-Gyere.-suttogta egy hang mögöttem és Josh kezét a vállamon éreztem. Hitetlenkedve ránéztem.
-Nem hagy...Nem hagyhatjuk itt. Mi...mi lesz vele? - szipogtam és még mindig görcsösen szorongattam az aszott kezet. Most Josh mindkét keze a vállamra nehezedett majd lassan elindultak le a kezemen és végül átöleltek.
-Holnap eljövök érte. De Bonnie, kérlek gyere. Muszáj mennünk. - óvatosan fejtegetni kezdte a kezemet és mikor sikerült neki éreztem, hogy belül az egyik felem, egy különösen nagy darab a szívemből elveszett. Azt a különleges aranyfonalat pedig ami lelkileg összekötött minket, elszakadt végérvényesen.
Igen. A csend rátelepedett az erdőre. A gyász csendje. Carter Wille, szeretlek!


[Oké. Sajnálom, hogy megöltem Cartert de muszáj volt, hogy fel tudjam építeni a történetet. Nelli, Bea: ne öljetek meg! Kegyelem!:D]

XIX.fejezet

-Várj Bonn!-kiáltottak utánam mindketten. Már közel jártam a város széléhez mikor utolértek. Nem néztem rájuk mert szememből azonnal kiolvasnák, hogy mit is érzek. Ám megszólalni se akartam mert más nem jött volna ki csak az, hogy "Szeretlek". És, hogy ebben mi a rossz? Az, hogy mind kettejüknek szól. Így hát csak lépdeltem tovább érvénybe léptetve a "Nem hall, nem lát, nem beszél"-t. Szemeimet makacsul a földre szegeztem, fülemet becsuktam mint teve homokviharban az orrnyílását, a hangomat pedig bezártam egy kis dobozba és elrejtettem a lelkem mélyén.
-Bonnie, azt hiszem mindnyájunknak tartozol egy kis magyarázattal. - lépett elém Carter. Kezem ösztönösen a fülem mögötti repedés felé vándorolt ám egy halk nyögés [ami Carter száját hagyta el] jelezte, hogy valakinek ezzel nagy fájdalmat okozok. Így inkább úgy tettem mintha a hajamat akarnám a fülem mögé tűrni. De átláttak a szitán.
-Mi lenne ha eljönnél hozzánk? Ellátjuk a sebedet és egy forró tea mellett megbeszélünk mindent. Megoldjuk. - tette hozzá Josh sokatmondóan. Annyi erőm se volt, hogy megtartsam Mollyt: leesett a hátamról [szerencsére Carter időben elkapta] én pedig belerogytam Josh karjaiba.
Bár szemem előtt csak a feketeség végtelen tengere hullámzott, még is hallottam a körülöttem lévő zajokat. Molly kétségbeesett sikoltását, Carter nyugtatgatását [Ne félj, semmi baja. Csak elájult] és éreztem amint Josh a karjaiba kap.
-Vidd haza Mollyt. - szólt és éreztem, hogy elindul velem. - Én a kastélyba megyek Bonnieval. Túl sok vért veszített muszáj pótolni. - nem láttam ugyan de sejtettem, hogy Carter bólintott. Nagy ropogás jelezte mikor beértünk a fák közé, s a távolban halk motorzúgás hallatszódott. Útközben Josh végig dallamosan és megnyugtatóan duruzsolt a fülembe: biztatott, hogy semmi baj nem lesz, hogy minden megoldódik...De volt egy sejtésem, hogy csak magát akarja biztatni. Áltatni.
A hatalmas kapu becsukódott mögöttünk és [emlékezetem szerint] a nappali felé mentünk. Hallottam a tűz ropogását a kandallóban és éreztem a kinti csípős szél után megmelengető leheletét. És éreztem egy puha kezet a homlokomon.
-Láza van. - suttogta Josh vagy magának, vagy pedig időközben megérkezett Carter. A kéz lefejtődött a homlokomról majd a konyhában nagy csörömpölés és káromkodás hangzott fel. Végül [még mindig szitkozódva] mellém lépett Josh, letett egy nehéz fémtárgyat mellém és nekiállt lefejteni rólam a ruhatömeget. Először megilletődtem, majd magamban pofozni kezdtem saját arcomat hátha felébredek. De Joshról alkotott pedofil elképzelésemnek nem volt se alapja se teteje. A blúzomnál megállt a vetkőztetéssel. A következő pillanatban megérkezett Carter.
-Hogy van? - a félelemmel teli hang a következő pillanatban megütközéssé változott - Te meg mi a jó Istent művelsz vele? - nem hallottam léptek zaját így arra következtettem, hogy Carter meglepettségében nem jött tovább a küszöbnél.
-Nyugi. - kezdte csitítani öccsét Josh - Kissé felment a láza. Át akarom kicsit törölgetni hideg vizes ronggyal hátha lecsillapodik. Meg hát - tette hozzá tétován - az alvadt vért is le kellene mosni a füle mögül, a nyakáról meg a hátáról. - a hideg vizes rongy lassan siklani kezdett a blúzom fölött, az arcomon és a nyakamon.
- A vért hogy akarod..? - kérdezte tétova-remegő hangon Carter.
- Ősi vámpír módszer öcsi. - válaszolt Josh és hallottam hangján, hogy mosolyog. Olyan hang hallatszódott mint ha egy kis gyapjút elszakítanának. A következő pillanatban pedig már egy kéz tapadt a számra és a vas ízű nedv belecsorgott a számba, le a torkomon...
- Mit csinálsz? - üvöltött fel Carter - Ha most meghal ő is...Vámpír lesz!
- De nem fog meghalni. Ha csak nem vérzik el. Viszont azt korrigálom a saját véremmel. - igaza volt. Hamarosan melegség töltötte el s mikor már mozogni tudtam mohón elkaptam csuklóját és szívni kezdtem belőle a vérét. Szemeimet még mindig lehunyva tartottam, nem akartam látni milyen gusztustalan vagyok. Egy idő után végre csökkent a szomjúságom, már nem szédültem és így elengedtem Josh kezét. Visszadőltem a kanapéra majd csukott szemmel feltettem bosszús kérdésemet.
-Miért ÉN ájulok el mindig? - halkan felkuncogtak.
-Mert te csak egy gyenge emberlány vagy. - szólt Carter. Szám széle lefelé görbült.
-Gyenge...-suttogtam. - Igen. Az vagyok. És gyáva, utálatos, önző...
-Hagyd ezt abba! - szólt rám Josh komoran. - Már miért lennél önző és gyáva? Utálatos meg pláne..?-nagy levegőt vettem, kinyitottam a szememet és készen egy jó nagy nyaklevesre kiböktem azt a mondatot ami miatt majdnem meghaltam.
-Mert mind a kettőtöket szeretem. - meglepetésre elmosolyodtak.
-Hát igen. Mi is szeretünk téged.-mondta Carter.
-De én. ÚGY szeretlek titeket.-fakadtam ki- Nem mint egy barátot, nem mint egy testvért - Joshra pillantottam - hanem mint egy...lelki társat. És emiatt iszonyatos lelkifurdalásom volt.
-Volt?-kérdezte gyanakodva Carter.
-Igen. Volt. - nem tudtam, hogy mondjam el nekik. Nagy levegőt vettem, összeszedtem gondolataimat és belekezdtem - Arra jutottam, hogy egy önző fúria vagyok aki csak fájdalmat okoz mindenkinek és - mind ketten közbe akartak szólni de felemeltem a hangomat, hogy jelezzem: nem fejeztem be monológomat - és ezért büntetést érdemlek. Igen, igen tudom, hogy bolondság de így érzem. És mi lenne nagyobb büntetés mint, hogy nem találkozhatok veletek. Ezért hát eltörtem a lábujjamat, gyógyszereket szedtem és mindent elkövettem, hogy elkerüljelek titeket. - döbbent csend követte fájdalmas beszámolómat - És ha nem haragszotok most hazamegyek és összecsomagolok.
-Hogy összecsomagolsz?-ripakodott rám Carter.
-Jól hallottad. Nem akarom még jobban felforgatni az életeteket. - könnyes szememet Joshra emeltem. - Szeretlek. -suttogtam majd beletúrtam hajába és megcsókoltam. Carter a döbbenettől köpni-nyelni nem tudott és ezt kihasználva elé léptem. - Téged is. - majd az ő ajkaira forrasztottam sajátomat. Ezután amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házat és bevetettem magamat a sötétségbe. Több órán át kóboroltam mikor elértem egy kis tópartra. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok de a tó vize olyan hívogató. Mintha azt suttogná "Gyere és elfeledtetem veled minden bánatodat!". Nekem nem csak egyszerű bánatom van. Ez már több annál. Az én lelkemből tényleg elloptak egy....két darabot. De azért ruhástól mindenestől besétáltam a telihold fényében meg-megcsillanó vízbe. Hátradőltem és hagytam, hogy gondolataim erdőt-mezőt átszántsanak. Leginkább pillanatképek törtek rám anya, apa, a húgom. Egy boldog, gond nélküli család. Lassan befurakodott a gondolatomba Josh és Carter majd a nagybácsim és Tayson. Végül pedig a varázstól, gyűlölettől és vágytól izzó szempár amihez egy gyönyörű arc és egy fodorruhába bugyolált test tartozott. Ezüstösen fénylő barna haja kontyba csavarva csupán egy-két csigásra göndörített tincs omlott hófehér vállára. Szemeiben, azokban a tenger kék szemekben az elégedettség, a káröröm és a tisztelet vegyült. Mintha a fekete, szürke és tinta kék színt kevernénk össze. A végeredmény ugyan az, bárhogy is nézzük: sötétség. A fehér-vörös abroncsos ruha és hozzá tartozó fűző kiemeli darázsderekát és dús kebleit. Szája szép, íves bár a gonosz mosollyal ami a szája szegletére költözött úgy néz ki mint egy pokol béli angyal. Csupán két fekete szárnya hiányzik. Mögötte a fák lombkoronái zizegve hajladoztak a kellemes szellőtől, a telihold fénye pedig sejtelmes szellemfénnyel áldotta körül alakját. Várjunk csak...A víz beömlött az orromon ahogy nagy igyekezetemben a partra akartam evickélni. Köhögve kimásztam az avarral ellepett földre majd sietve körülnéztem. Nem volt ott senki rajtam kívül. Azaz, hogy....
-Szervusz Bonnie. Régóta vártam már rá, hogy találkozzunk. - szólalt meg egy hideg még is kellemesen csengő női hang a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül.
-Juliette!

XVIII.fejezet

Már az ágyamban feküdtem megfürödve, pizsamában mikor rájöttem, hogy nem is tudom, hogy kerültem haza, mi történt miután eljöttem Joshéktól. Mintha mindaz ami ez alatt a pár óra alatt történt velem csak egy álom lenne. De egy olyan álom amiből az ember ébredés után csak egy-két dolgot tud felidézni. A lényeg végül is az, hogy hazajutottam. Ez persze nem minden szempontból volt szerencsés: a bácsikám az ideg összeroppanás szélén járt mikor benyitottam az ódon kastélyba és mikor rám nézett első dolga az volt, hogy úgy nekem rohanjon mint bika a vörös kendőnek. Nekitaszított a falnak és nyáltengert fröcskölve arcomba elordítozta, hogy mennyire aggódott mikor Carter felhívta, hogy haza értem-e épségbe, én persze nem voltam sehol. Egy szót se szóltam csak vártam, hogy lenyugodjon és próbáltam poker arcot vágni bármennyire is fájt a vasmarok szorítása. Fürdés közben megvizsgáltam a karomat amit öt-öt szép vastag lilás-zöld csík tarkított. Még most is sajogtak pedig - itt az órára néztem - már vagy egy teljes órája bevettem egy algopirynt. A telefonom kijelzője újra világítani kezdett és megszólalt a Szomorú vasárnap című zongora mű síron túli zenéje. Eszem ágában se volt beszélni senkivel de azért rápillantottam a kijelzőre ahol a Josh név volt feltüntetve. Felvettem a telefont de szinte abban a pillanatban le is csaptam amint kinyitottam, majd visszafektettem a kis készüléket az éjjeliszekrényemre. Nem tudom, hogy összebeszéltek-e de ő és Carter felváltva hívogattak már több órán keresztül. Ámbra majdnem le is dobott a hátáról mikor megszólalt a Szomorú vasárnap.
A hátamra fordultam és sóhajtottam egyet. Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? Meg sem érdemlem Josht.....és Cartert sem. Igen. Ez a megoldás. Mit számít az ha szenvedek hiszen ők boldogok lesznek az én lelketlen, sötét, csaló, ármányos valóm nélkül. Holnaptól el fogom kerülni mindkettőjüket!-fogant meg bennem egy [aránylag, és csak az Istennek] értelmes terv.
A telefon újra megcsörrent és a kijelzőn feltűnt Carter neve.
....
A következő napokra pontos és felülírhatatlan tervet eszeltem ki a testvérpár elkerülésére. Először is összegyűjtöttem kilencvenkilenc érvet, hogy miért nem érek rá ma, holnap, holnapután és azután, sőt egész évben arra az esetre ha véletlenül megkérdezné tőlem valamelyikőjük, hogy "Rá érsz egy percre?". Nem tévedtem mikor azt gondoltam, hogy reggel a kapuban fognak várni így hát kerültem egy jó nagyot és a hátsó bejáratot használtam. Mire észbe kaptak már rég matematika órán ültem. Szünetekben folyton-folyvást a tanáraim nyakán csüngtem azzal az indokkal, hogy "Jajj, tanárnő/tanárúr! Én ezt a feladatot annyira de annyira nem értem és egyest se akarok kapni. Legyen szíves elmagyarázni!". A testnevelés óráról is gondoskodtam bár kicsit se fájdalommentes módon. Még én magam is meglepődtem, hogy milyen mazochista tudok lenni csak azért, hogy másnak jó legyen. Történelem óra előtti szünetben berontottam a női mosdóba és akkorát rúgtam a falba, hogy félő volt: eltört a nagy lábam ujja. Ezek után természetesen ki kellett hagynom a törit és kórházba menni. Mivel sajnos testnevelés előtt megérkeztem, megkértem Aprilt, hogy adja oda a testnevelő tanárnak a felmentésemet[mivel a lábujjam tényleg eltört..]. Megkerestem addig Mr.Achbenseck tanár urat és hosszan elbeszélgettünk a mezei nyulak életéről. A telefonom újra és újra bezengte a termet így kénytelen voltam kikapcsolni.
Az utolsó óráról hányinger és a lábfejem erős bedagadása miatt hamarabb haza mehettem így hát megúsztam az első napot. A szobafogság amit Edward bácsikám kiszabott rám körülbelül úgy addig tart [elmondása szerint] ameddig vénségében meg nem hal. Először fel akartam visítani örömömben, arra gondolva, hogy már egyébként is jó öreg szóval nincs sok ideje hátra [tudom, hogy bunkóság] de aztán eszembe jutott, hogy a megátkozott-Edward bácsi örökké élni fog. Így hát mit volt mit tenni felcipeltem magam és kétszeresére dagadt lábamat a szobámba és bevackoltam magamat a puha paplan alá.
Reggelre ha valaki csak a lábamat látja azt mondaná, hogy valaki jól elverte egy nagy méretű szikla törő kalapáccsal. Be is lázasodtam [38,5°C] és alig bírtam mozogni ezért még csak le se tudtam volna menni ha taxit hívnak nekem, hogy bemehessek a kórházba. Ennek teljes tudatába Edward bácsi hívott egy orvost aki algoflex-et írt fel a fájdalom és láz csillapítására. Mikor azonban indulni készült kiszáradt torokkal megpróbáltam utána kiáltani de a Várjon!-ból egy haloványka Várh... lett. Szerencsére ezt így is megértette és mellém guggolt.
-Mi a baj? Fáj még valamid?-kicsit megráztam a fejem [annyira amennyire 38°C fokos lázam engedte] majd tekintetemet Edward bácsira függesztettem. Az orvos rá jött mit akarok ezzel mondani és kitessékelte a bácsikámat.-Most már mondhatod.
-Titokban tartja?-kérdeztem és megpróbáltam letörölni egy izzadság cseppet a homlokomról.
-Köt az orvosi titoktartás.-mondta és megeresztett egy halvány mosolyt ősz bajusza alatt.
-Rémálmaim vannak és képzelődök...-suttogtam olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnia.
-Miről?
-Mindenről. De leginkább sötét alakokról és hidegről.-a csendes választ egy szemöldökráncolással nyugtázta. Kefe bajusza alatt szája szólásra nyílt de zavartalanul folytattam.-A sötét alakokkal jön a hideg és olyankor úgy érzem, hogy menekülnöm kell. Ha ébren vagyok akkor elviselhető mert tudom merre kell menekülnöm. De mikor alszok...- itt hatás szünetet tartottam és a látszat kedvéért megborzongtam. Erőt vettem magamon és folytattam. - Olyan mint, hogy ha tényleg léteznének mint, hogy ha ők akarnának irányítani. A rossz felé. És higgye el nem a cukorka lopásra gondolok. Sokkal szörnyűbbet tesznek annál velem...-elhalt a hangom és láttam, hogy a doktor orra már alig tíz centire van tőlem.
-Mit? Mit tesznek veled? - nagyot nyeltem és magamban gyorsan megfogalmaztam a mondandómat. Csak át ne lásson rajtam...
-Tegnap előtt a teraszom korlátján ültem és mikor felébredtem csak azt tudom, hogy nagyon megijedtem. Mivel nem magamtól másztam ki oda. - újabb hatásszünet, nagy nyeldesés és a végső mondat kibukott belőlem.-Arra kényszerítenek, hogy megöljem magam.-ez mind természetesen hazugság volt. Kegyes hazugság ha azt nézzük, hogy kikért teszem mind ezt. A jelek szerint azonban jó színész vagyok mert a doktor úr úgy nézett rám mint egy hibbantra.
...
Végül lement a lázam s már jövőhét hétfőn mehetek iskolába. Ráadásul kaptam kis bogyókat hallucinációra és elmezavarra s mint a jelek mutatták ez az orvos leszarja a titoktartást. Edward bácsi ugyanis árgus szemekkel vizslatott és vizslat egész álló nap. Néha még azon is rajta kaptam ahogy este bejön a szobámba és ellenőrzi, hogy csukva van-e a teraszajtó. A sárga hallucináció bogyóimat is nap mint nap megszámolta így kénytelen voltam a szeme láttára bevenni naponta egyet és csak reménykedtem, hogy nem lesz tőle bajom. Hétfő reggel ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen minket a suliba [ami persze arra ment ki, hogy az osztályfőnöknek szóljon: nekem bizony gyógyszert kell szednem]. Nem is lett volna mind ez baj ha csak rögtön első óra után el nem raboltak volna Joshék.
-Bonnie. Tíz másodpercet kapsz, hogy elmagyarázd miért kerülsz minket és mi történt veled.-Josh hangja úgy remegett mint a kocsonya...csak, hogy nem félelmében.
Én viszont makacsul hallgattam, ajkaimat összeszorítottam és vártam. Egyszer majd csak feltűnik valakinek, hogy nem vagyok órán...
-Bonnie ne dühíts fel.-Carter hangjából úgy áradt a düh, hogy nem is értettem mire érti az előbbit. Ujjaimmal egy kicsit végig simítottam a bogyós üvegtől dudorodó farmeremen amit rosszul tettem. Carter szeme azonnal a kezemre vándorolt és egy mp alatt kitépte a zsebemből. Gyorsan végig olvasta a szöveget majd odadobta a kis üveget Joshnak és felém fordult.-Mit jelentsen ez?-kérdezte-Miért nem mondtad el nekünk ha látsz dolgokat? Lehet, hogy ez is egy rejtett kép....-nem bírtam ezt tovább. Felpattantam a székből és üvölteni kezdtem.
-Ki nem mond még egyszer, hogy rejtett képesség mert soha többé nem akarok erről hallani. Nem érdekel ez az egész, nem vagyok se vámpír, se vadász se a kettő együtt véve. Nem leszek egy eszköz sem és tudd meg, hogy igen is kerültelek téged. Nem akarok SOHA többé hallani se rólad, se rólad-intettem hanyagul Josh felé- se pedig erről az őrületről!-annyira fájt a lelkem ettől a sok hazugságtól, hogy azt is nehezen fogtam fel mikor Carter tenyere az arcomon csattant. Akkor eszméltem csak fel, hogy mi történik mikor nagy robajjal átszeltem a szertárat és nekivágódtam a falnak. Először vakon tapogatóztam, majd szemem előtt oszladozni kezdett a fekete köd. Először azt fogtam fel, hogy a padlón ülök és hasogat a fejem, nyakamon meleg nedv folyik végig. Tekintetemet ezután Carterékre függesztettem. Mind ketten rémült, amolyan "Te jó ég mit tettem?" nézéssel tekintettek rám. Remek. Most már van okom arra, hogy elkerüljem őket. Feltápászkodtam, lassan a falnak dőltem s mikor megbizonyosodtam róla, hogy tudok járni elballagtam az ajtóig majd magukra hagytam őket. Kint megálltam és elgondolkoztam. Most hova is kell mennem? Elővettem a válltáskámból az órarendet. Ének. De az a terem hol van? Elindultam a folyosón és erősen koncentráltam majd hirtelen beugrott, hogy a második emeleten az első teremben.
Mikor beléptem a tanterembe minden szem rám szegeződött.
-Elnézést a késésért.-mondtam a tanárnőnek. Néma csend, majd egyszerre sugdolózás ütötte meg a fülem. És a fülemről eszembe jutott....
-Mi történt veled? - kérdezte Ms. Eva és jobb oldalról elhúzta a hajamat.
-Neki estem a...mosdókagylónak.-hazudtam majd lesimítottam a hajamat. -De semmi baj. Nem fáj.-bizonygattam és kitéptem magam a karjaiból.
-Menny el a kórházba. Vagy elvigyelek?-úgy néz ki nem tágít...Ám a kórház szó fájdalmas emlékeket szabadított fel bennem és az összes mérgemet szegény tanárnőn töltöttem ki.
-Nem megyek kórházba! Soha többé be nem teszem a lábamat arra a pokol-helyre, még ha levágják a karomat akkor se! Aki még egyszer ki meri mondani annak az "épületnek" a nevét úgy elverem, hogy két hét múlva se fog emlékezni, hogy-hogy hívják! - üvöltöttem. Nem tudom először mit akartam tenni. Csak felkaptam a táskámat és farkasszemet néztem Ms.Evával [aki eléggé megütközött a modoromon]. Ekkor nyílt az ajtó és belépett rajta Josh. Nem is hagytam szóhoz jutni: azonnal elé álltam és olyan hangosan ordítottam amennyire a torkomon kifért. Istenem csak el ne áruljam mennyire fáj ez nekem...-Téged is örökre el akarlak felejteni ahogy az öcsédet. Hagyjatok békén. Vége. - gondolatban nyeltem egy nagyot - Utállak. -megütközve nézett rám, szemében olyan mértékű gyász ült, hogy majdnem elsírtam tőle magam. Egy pillanatra megjelent arcán a remény és zsebéből kivette az üveget a kis képzelgő-bogyókkal.
-Bonnie ezt csak...csak azért mondod mert ma még ezt nem...nem vetted be. Figyeld meg ha...ha...-de nem hagytam tovább beszélni. Kikaptam a kezéből az üveget és a falhoz vágtam szilánk és gyógyszeresőt zúdítva lábainkra.
-Nem leszek többé se a tied, se pedig Carteré. - most olyan halkan beszéltem, hogy az első padban ülök se hallják. Megismételtem egy fájdalmas mondatot amit a szertárban a fejükhöz vágtam. - Nem vagyok vámpír, nem vagyok vadász és a kettő együtt véve főleg nem. Ha fegyver kell vegyél egyet a boltban.-azzal kikerültem és leszaladtam a lépcsőn. A tanáriból Carter lépett ki holtra váltan.
-Te....és Josh?-kérdezte nagyokat nyögve. Elszorult a szívem de arcomra kiültettem a gúnyos fájdalmat.
-Nem tetszik? Üss meg.-mondtam majd leszaladtam a húgom termébe. -Gyere Molly. Elmegyünk!-ügyet se vetve a tanárnőre és a sarkamban loholó testvérpárra bedobáltam Molly cuccait a táskájába majd felvettem a hátamra.
-Hova megyünk?-kérdezte nagyokat pislogva.
-Mindegy. Csak innen el.-az ajtót azonban elállta Josh és Carter.- Tünés! - nem akartam bántani őket de hát nem mozdultak. Az erőm teljes tudatában megragadtam a nyakukat és a falhoz taszítottam őket. Mikor leengedtem őket, a földre estek de szinte ugyanebben a pillanatban fel is keltek.-Köszönöm!-gúnyolódtam és nehéz, fájó, gyötrelemtől összeszoruló szívvel kiléptem az ajtón.